Augusztus végén, a sátorbontás mindig szomorúbb, mint amilyennek az ember várja. Elfogy a tömeg, a poharakat visszaviszik, a füvön ottmarad a letaposott sáv, ahol két napig sorok álltak. Én évekig jártam vissza ezekre a hétvégékre, először csak vendégként, később már azért is, mert megismertem néhány kisüzemi főzőt, és élveztem, ahogy magyaráznak a komlóról meg az élesztőről. Számomra ez sosem a mennyiségről szólt, hanem arról, hogy valaki két decibe belesűrít egy egész évnyi munkát.
Az egyik ilyen fesztiválon vettem észre először, hogy egy régi barátom másképp van jelen, mint a többiek. Ő nem kóstolt, hanem ivott. Nem a sört nézte, hanem azt, hogy hol lehet legközelebb újat kérni. Akkor még vicceltünk ezen, mert a fesztivál pont az a hely, ahol ez nem tűnik fel senkinek. Mindenki iszik, mindenki hangosabb, és a hétvége úgyis véget ér vasárnap este.
Csakhogy nála nem ért véget. Hétfőn is folytatódott, meg a következő héten is, és három év múlva már nem járt sehova, ahol nem lehetett inni. A fesztiválok maradtak, a barátságok elfogytak körülötte.
Sokáig azt hittem, hogy ebben nekem semmi dolgom, azon kívül, hogy néha hazakísérem.
Aztán egy januári délután, amikor a testvére hívott, hogy tanácstalanok, elkezdtem utánaolvasni a témának, és ott ért az első meglepetés. Azt hittem, arról lesz szó, hogyan lehet valakit rávenni, hogy kevesebbet igyon. Ehelyett mindenhol ugyanaz állt: a mértéktartás megtanulása az, ami nem működik. Az alkoholbetegségnek pont az a lényegi tünete, hogy elveszik a kontroll az első pohár felett, és ez a képesség évek józanság után sem tér vissza.
A felepulok.hu oldalán olvastam először összefüggően arról, hogy mit jelent valójában az alkoholisták kezelése. Nem egy elvonókúra és nem egy hétvégi elhatározás. Egy 28 napos, bentlakásos program, ahol négy-hat fős kiscsoportokban dolgoznak, és ahol a segítők maguk is felépülők, tehát nem elméletből ismerik azt a szégyent, amiről a barátom soha nem beszélt.
Ami engem a leginkább megfogott, az a folytatás volt. A 28 nap után két évre vállalt, díjmentes utógondozás következik, személyesen és online is. Ez azért fontos, mert a barátom életében mindig a második hónap volt a törés. Az elhatározás kitartott addig, amíg mindenki figyelt rá, aztán, amikor a család fellélegzett, elkezdődött ugyanaz a kör elölről.
Azt is ott olvastam el először, hogy a négy hét nem előadásokból áll: egyéni és kiscsoportos foglalkozások váltják egymást, előírt napirend szerint. Nekem ez sokkal hihetőbben hangzott, mint bármilyen ígéret, mert a barátomnál mindig ott bukott el minden elhatározás, hogy közben a napjai szerkezete maradt ugyanaz.
Azt is megtanultam abból, amit ott olvastam, hogy az alkoholisták kezelése nem az érintett egyedüli ügye. A hozzátartozó nem tehetetlen, csak általában rossz eszközöket kap: elhiszi a magyarázatokat, kimenti a helyzetekből, és közben azt hiszi, hogy ezzel segít. Nekem is ez volt a hibám a fesztiválos éveinkben. Azt gondoltam, tapintatos vagyok, pedig egyszerűen csak kényelmes volt nem szólni.
Ha valakinek most kell ebben lépnie, a legegyszerűbb út az, hogy felhívja őket, és időpontot kér egy állapotfelmérésre. Nincs ebben semmi ünnepélyes, a telefon hétköznap délelőtt is felvehető, és az első beszélgetés arról szól, hogy egyáltalán hol tart a helyzet.
A sörről egyébként azóta sem mondtam le, és nem is gondolom, hogy ez lenne a tanulság. Egy fesztiválnak semmi köze ahhoz, hogy valakinél mi történt tizenöt év alatt. Az viszont igaz, hogy azóta másképp figyelek. Nem a poharak számát nézem, hanem azt, hogy valaki miért nem tud elmenni onnan.
A barátomnak végül a testvére adta oda a felepulok.hu elérhetőségét, és ha jól tudom, ő hívta fel őket először. A sátorbontásnál ott szoktam ezekre gondolni, amikor már csak a letaposott fű marad, és mindenki hazaindul. Van, akinek a hazaindulás a nehéz rész.