Hajnali négykor indultunk a főzdéből, a kisteherautó platóján huszonnégy hordó zötykölődött, mindegyiken krétával felírva, melyik sör van benne. Gergő vezetett, én a térképet néztem, pedig az utat már álmunkban is tudtuk volna. Egy nyári fesztiválra vittük az új meggyes búzasört, amin fél tavaszon át dolgoztunk, és amiről még senki nem tudta, hogy tetszeni fog-e az embereknek.
Az ilyen fuvaroknak megvan a maguk ritmusa. Az első órában csend van, mindenki a kávéját szorongatja. A másodikban jönnek a tervek: mit főzünk ősszel, kell-e még egy erjesztőtartály, hány hordót bír el a hűtőkamra. A harmadikban pedig valahogy mindig előkerülnek az otthoni ügyek, amik a főzde falain kívül várnak ránk.
Aznap a pincém volt soron. Nálunk otthon a pince a legjobb hely a sörnek: hűvös, sötét, egész évben alig változik benne a hőmérséklet. Csakhogy tavasszal, a nagy esők után, a sarokban álló gyűjtőgödörben megint megállt a víz, és a legalsó polcon a palackok címkéi elkezdtek leválni.
Elmeséltem ezt Gergőnek, aki erre félreállt egy benzinkútnál, mert szerinte ezt nem lehetett vezetés közben elmagyarázni.
Amit Gergő a kávé mellett mesélt
Kiderült, hogy náluk ugyanez volt két éve, csak a kazánház alatt. Sokáig vödörrel hordta a vizet, aztán egy este rászánta magát, és beírta a keresőbe, hogy szivattyúbolt. Így jutott el a Szivattyú Webáruház oldalára, a szivattyubolt.hu-ra, ahol rögtön feltűnt neki, hogy külön csoportja van a zsompszivattyúknak, vagyis pont azoknak a kis gépeknek, amelyek egy ilyen gödör aljában ülnek, és akkor dolgoznak, amikor a víz megemelkedik.
A telefonján megmutatta, mit vett: egy úszókapcsolós típust. Mesélte, hogy a boltban külön csoportban vannak a szintkapcsolós változatok is, és sokáig nem tudott dönteni, aztán az úszós mellett maradt, mert azt a saját szemével is látja, ahogy a felszínen billeg. Szerinte ez olyan, mint az erjesztőtartályon a kotyogó: ránézel, és tudod, hogy dolgozik. Gergő azt mondta, az első hónapban még minden eső után lement megnézni, aztán rájött, hogy fölösleges, és azóta csak tavasszal és ősszel néz rá.
Közben a kisteherautó ott állt mellettünk a parkolóban, a hordók halkan koccantak egymáshoz, valahányszor elhúzott mellettünk egy kamion. Gergő a kávéspohár aljával rajzolt egy kört a motorháztetőre, hogy megmutassa, mekkora a gödör náluk, és hol ül benne a gép. Én pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy ezt a beszélgetést nem fogom elfelejteni hazáig.
A rendelés, félúton a fesztivál felé
A második kávé mellett még a parkolóban megnyitottam a szivattyúbolt kínálatát, és Gergő ott állt a vállam mögött, mint egy jó csapos, aki tudja, melyik csapból mit érdemes kérni. Megmutatta, hol vannak az úszókapcsolós zsompszivattyúk, és hogy a mi gödrünk méretéhez nem kell a legnagyobb darab. Két gépet tettem a kosárba, aztán az egyiket visszaraktam, mert Gergő szerint egy pincei gödörhöz nem az erő számít, hanem hogy a gép évekig csendben tegye a dolgát.
Péntek volt, reggel hét óra. Gergő vigyorogva mondta, hogy most az egyszer egy szivattyú indul hamarabb útnak, mint a mi sörünk a csapon.
Ami azóta a pincében történt
A beszerelést nem vállaltam magamra. A sógorom villanyszerelő, ő kötötte be a gépet a következő hétvégén, szakszerűen, ahogy kell. Én közben a lépcső tetején ültem, adogattam neki a csavarokat, és hallgattam, ahogy magában dúdol odalent.
Azóta volt két komolyabb őszi eső. Mindkétszer lementem utána, és a gödör alja nedves volt, de a víz nem állt meg benne. Az úszó dolgozott helyettem. A palackok a helyükön, a címkék a palackokon, és a polc alsó sora újra a legjobb hely a lassan érlelt barna söröknek.
Gergőnek azóta tartozom egy ládával a legjobb tételünkből. A meggyes búzasör egyébként fogyott a fesztiválon, délutánra kiürült az első hordó. Hazafelé már arról beszélgettünk, hogy télen egy erős, füstös sört főzünk, és azt is az én pincémben érleljük. A füstös sör receptje mellé a pincelépcső falára egy cetlit is kitűztem, rajta a Szivattyú bolt nevével és egy dátummal: jövő tavasszal, a nagy esők előtt, ránézni az úszóra.